Kicsit megkésve írom a blogomat az idő miatt. Az idő amibe be vagyunk zárva meghatározza az egész életünket. Nem mindig van arra időnk amire szeretnénk. Életem egyik legnagyobb problémája ez. 24 órába sajnos nem fér bele sose minden amit szeretnék, és mindig kifutok az időből, ami sokszor azt eredményezni , hogy sok mindennel kések, és sokszor a találkozókról, vagy egyéb eseményekről is. Ezért vált egyik számomra legkedvesebb kortárs verssé Tóth Krisztina költeménye ,( Amit késedelmi díjként meg is osztok!) mert sok apró részletben felfedezem magam, és a félelme. 

Az órán mikor a filmet néztük nagyon nagyon sokat gondolkodtam és utána is foglalkoztatott a téma. A tanítónő példája aki megkülönböztette szalagszínek szerint a diákjait. Ez nem így de napjainkban is fennmaradt probléma. Sok-sok tanár megkülönbözteti a diákjait származás, vagy csak szimplán szimpátia alapján. Ami a tanulóban sok lelki sérülést okozhat. Ő akármennyire küzd a "lórversenypályán" nem tud olyan eredményt elérni mint társa, és ezért sokszor lelki töréseket okoz számára, vagy pont a az ellenkezőjét lázadásba kezd a társával akivel kivételeznek,de odáig is elfajulhat hogy tanárával is szembeszáll. Ezt sajnos a középiskolában a saját bőrömön is tapasztaltam. Az olvasás már egészen kiskorom óta az életem része , de volt egy tanárom aki teljesen elvette a kedvem az egésztől. Egy évig könyvet sem vettem a kezeim közé. Ezt a saját élményt szerettem volna megosztani ami elég meghatározó volt számomra. 

Ezt a bejegyzést azzal zárnám, hogy szerintem senkit sem szabad megkülönböztetni, mert egyik ember sem több vagy kevesebb a másiktól. Olyan tanár szeretnék lenni aki minden diákja fel ugyanolyan odaadással fordul, és nem tesz különbséget akár a rosszabb vagy jobb tanuló között.